Azt, hogy szeptemberig merre jártunk, már sokszor, sok
embernek elmeséltük. Szívből megszerettem egy országot, és annak minden
emlékét. Új-Zéland beférkőzött szívem legapróbb zugaiba, és ha rágondolok,
akkor egy apró kis bizsergés hívogat, mintha a béke, a nyugalom és a szépség
eldugott földrésze várna. Egy hely, ahova nem rohansz, mert tudod, hogy előtte még
van dolgod, még nyomot kell hagynod, de végül, mikor beteljesítetted a sorsod -
amit a filmekben hangos és érzelmes zene kísér - eljön a kiérdemelt happy end
és megérkezel oda, ami egész életedben rád várt. Nekem ez Új-Zéland. Hogy itt
fogunk-e kikötni, vagy sem, arról még beszélni sem érdemes, annyira nem előre
látható, de egy biztos: egész életem során csak Budapesten tudtam elképzelni az
életemet. Most már tudom, hogy máshol is boldogok lehetünk, ha úgy hozza az
élet, hogy választani kell.
Egy évig felelősségek nélkül éltünk, csak magunknak és annak, amit éppen
láttunk. Nem építettünk karriert, nem voltak családi kötelezettségeink, nem
kellett azon gondolkodni, hogy vajon jó helyen vagyunk-e az életünkben. Pehely
könnyen, súlyok nélkül menni a világban és együtt lenni: csak utólag jöttem rá,
hogy ezt a legnehezebb elengedni.
Az utazásunk sok más színt is hozott az életembe az élmények
mellett. Nagyon sok érték átrendeződött. Vajon kell-e küzdeni valamiért, ami
nem a tiéd, és csak elvesz időt attól, amit szeretsz? Miért küzdesz egyáltalán?
Hogy megmutasd másoknak, hogy képes vagy jól végezni a munkád? Másoknak, kik
ezt néha készpénznek is veszik, vagy legjobb esetben is csak megköszönik, de
semmit nem változtattál, semmi nem történt, csak elvégezted a munkádat. Közben
feszültél, közben lemondtál találkozókat, közben ideges voltál otthon és nem
voltál kedves azokhoz, akikhez szeretsz kedvesnek lenni. Ne értsetek félre, a
küzdés a vérünkben van, kiirthatatlan és nagyon sokszor jóhoz vezet, de nekem,
személy szerint sokkal jobban meg kell válogatnom a csatáimat. És pláne azt,
hogy kinek akarok megfelelni. Mondjuk csak önmagamnak ezegyszer. Persze mondani
könnyű, de legalább már mondom, ha még az ösztönös cselekvés még messze is van.
És most jön a java. Hogy néha még magamnak sem kell megfelelnem. Fellini is
megmondta: „teljes tisztelettel kérek
engedélyt, hogy olykor-olykor tévedjek.” Na jó, kicsit jobban belemerültem,
mint kellett volna, talán még nem tisztult le teljesen, hogy hol is vannak a
határok, de az biztos, hogy a hangsúly már egészen máson van, mint mielőtt
elmentünk. A hangsúly kettőnkön van, és
a mi életünkön. Minden más csak ez után jön.
Nagyon jól időzítettük a hazajövetelt. Másfél hónapos,
minden nap úton levés után őszintén vártuk, hogy hazaérjünk. Hogy kipakoljak a
bőröndből, végre elérhető legyen minden eszköz az életünkben, ami egy évig
hiányzott, és végre találkozhassunk azokkal, akikkel leginkább meg akartuk
osztani az élményeket. A megérkezés izgalma mellett, tudtam, hogy a
mindennapokban, az utcán és munkában nagyon nehéz lesz a váltás, hogy az emberek
nagyon mások, de az ősz végül sokkal nehezebbre sikerült, mint gondoltam volna.
Nem csak a munkát és Budapestet, de azokat az embereket is nehéz volt újra beengedni
az életembe, akik egy évig hiányoztak. Értelmezhetetlen volt, hogy miért volt
nehéz a kommunikáció, hiszen az az egyetlen egy dolog hiányzott az utazás
alatt. Miután elkezdtem újra dolgozni, elindultam egy lejtőn is. Nem találtam a
helyem, nem találtam a lelkesedésem, a rendet és a motivációt. Mint egy
függőnek, le kellett szoknom az utazás adrenalinjáról, az életmódról. És ha az
ember nem találja a helyét, akkor hirtelen sok más is megkérdőjeleződik. Hogy boldog vagyok-e a munkámban, ha igen, akkor meddig, ha
nem akkor hogyan tovább; hogy a saját helyünk vajon mikor fog létre jönni, és
ha létre jön, akkor a házasságunk elég erős-e hozzá? És hogy a hely elég erős-e
ahhoz, hogy ne dózerolja le az életünket. És hogy az egészet hogyan
befolyásolja esetleg egy baba? És mikor lesz az a nap amikor azt mondjuk, hogy
GO. És utána mi lesz? És amúgy is, miért küzdünk mi itt? Miért nem húzunk
vissza Új-Zélandra, ahol semmi más nincs csak mi? Nehéz ezeket a kérdéseket elhallgattatni,
főleg ha nem találod rájuk a választ. Olyan hullámvasúton mentünk át az elmúlt
egy évben, hogy lehetetlenség ezt ennyi idő alatt letisztázni, még akkor is ha
néha nehéz nem sürgetni a megoldásokat. Egy kevésbé kedvelt régi-régi ismerősöm
szavai csengenek a fülembe: be vagyok zárva a saját fejembe.
Mindeközben 30 lettem. Míg én majdnem az összes barátom 30.
szülinapját a világ másik felén töltöttem, addig ők (és Gergő) meglepetést
bulit szerveztek, amin, életemben először tényleg őszintén meglepődtem. A
szavak, hogy ez a network a 30 évem legnagyobb teljesítménye a legnagyobb
igazság. Hogy ezek az emberek, a lányok, a pasik, a család és Gergő ilyen
őszinte szeretettel állnak mellettem, az nem mindennapi; az a biztonság, amit
az ő szeretetük ad, az az egyik legnagyobb mankó. Ha arról van szó, hogy kik
adtak szeretetet, akkor nem lenne tisztességes nem megemlíteni Új-Zélandi
pajtásainkat sem. 3 hónap alatt úgy fogadtak be, és zártam őket a szívembe,
mint kevés rövid ismeretséget. Wikusról el tudnám képzelni (ha egy országban
élnénk) hogy hosszú távon is tényleg barátok legyünk; Elise reményt ad, hogy ne
ítélj elsőre, és hogy a jó indulat és a pozitív hozzáállás tényleg verhetetlen;
Jacob az egész amerikai kultúra létezésének létjogosultságát képviseli
lényével, Daniel pedig Bejglire emlékeztetett a legmélyebb pontig. Egészen új színt
hoztak az életembe, az őszinte megnyilvánulások, a már-már túl szép FB postok
adtak egy fajta naiv jóindulatot és szépséget a világnak, ami itt nálunk
hiányzik. A Közép-kelet európai cinizmus egészen fekete lyukként létezik a
világ azon napsütéses és mosolygó felén. Aki ismeri mindkét oldalt, az tudja,
miről beszélek.
Szóval miután megismertem sok világot, láttam sok csodát,
átértékeltem nagy dolgokat, rájöttem, hogy csak az számít, amit megélsz. Szarj
minden másra. De tényleg. Sírj, ha sírni akarsz; ha valaki nem okoz
boldogságot, akkor azzal ne találkozz, és ezért nem kell bocsánatot kérned. Ha
utálod a mindennapjaidat, akkor csinálj valami mást, még ha kevesebb is lesz a
pénzed. És a legfontosabb: menj és élj. Ha ez utazás jelent, akkor utazz. Ha ez
bulit jelent, akkor bulizz. Ha ez munkát jelent, akkor dolgozz. De érezd az
adrenalint és raktározd el, mert szükséged lesz rá ínséges időkben. És keress
egy társat. Önmagadat és önmagad másik felét.
