2018 utolsó három hónapjában kezemet morzsolgatva
tervezgettem, hogy hogyan fogom kiírni magamból ezt az évet. Ezt a
fantasztikusan borzalmas évet, ami annyi változást, fájdalmat és tanulságot
hozott az életembe. Most, 2019 áprilisában még mindig nem írtam róla egy szót
sem. Mintha átlépve az új évbe, hátat fordítottam volna 2018-nak, kicsit mint
egy sértődött gyerek, aki már csak azért se szólal meg. Jobb híján nem jut
eszembe más analógia, hiszem nem magam mögött hagytam, túllépve mindenen. Itt
élnek bennem a percek, a mondatok, amikor azt éreztem, hogy csessze meg
2018. Szóval, bár duzzogva, de orrom
leszegve, kissé könnyes szemmel, visszafordulok, hogy elköszönjek tőle.
Talán azért sem írtam semmit, mert amint leírom, hogy milyen
fantasztikus évünk volt Simonnal, azonnal hazugságnak érzem, hiszen, hogy lehet
az az év bármiben is jó, amikor meghalt apukám? Viszont, amint leírom, hogy
milyen elcseszett és fájdalmas egy év volt, hazugságnak érzem, hiszen Simon
első éve olyan sok új színt, érzelmet és csodát hozott, mint eddig semmi. Szóval,
2018 az az év, ami egyben volt életem legszebb és legnehezebb éve.
Simon. Hát szóval… sosem láttam magam anyának. Még terhesen
sem. Szeretek lustálkodni, utálok mindennap főzni, még jobban utálok minden nap
mosogatni. Nem szeretek mindennek utána olvasni, nem tudom a legújabb
tanulmányokat, a nevelési módszereket és életemben nem kötődtem igazán egy
babához sem. És mégis, a pillanatban mikor megszületett, és az utána következő
hetekben és hónapokban minden a helyére került, és nem estek nehezemre a
döntések. Gond nélkül tudtam segítséget kérni, olyan emberek vettek körül, akik
csak erőt adtak nem pedig elvettek, Simonnal egymásra találtunk és hagyta, hogy
működjön a rendszer. Nem éreztem, hogy más ember lennék, mint az előző 31
évben, és mégis, minden megváltozott az életemben. Minden gondolatom végszója
Simon, de megmaradtam én is. Az, akinek szüksége van a barátnőire, aki szeret a
kanapén heverni, aki még mindig utál bevásárolni/főzni/mosogatni (bár csinálja,
mert kell…) és aki szeret elmenni borozni otthonról. Simon mindenben partner,
és emellett egyszerre öntörvényű és elképesztően makacs. Mint a szülei. Az első
egy év kevésbé szólt még a napi harcokról, a nem szabad – de akarom párosról.
Inkább a logisztika, a fejlődés, növekedés, minden csodája tette ki a napokat.
Már szeret hason lenni, már négykézláb megy, most felkapaszkodott, szereti a
járókát, szeret lemenni a pokrócról a szőnyegre vagy a parkettára, elindult majd
az év végére röhögve rohangált. Mind e közben nehéz volt megszokni, hogy a
mindennapi rutinban nincs szabadság, hogy nincs egy határidő, ameddig ki kell
bírni a nem alvást vagy a korán kelést, mert ez minden nap ilyen. Minden nap az
óra szerint éltünk, és a fejeben nem volt megállás a mókuskerékben. Aztán szép
lassan hozzászoktam, és a második év már más izgalmakat tartogat.
Teletek a napok, ebben a csodás rutinban, eljött a május 10.
Házassági évfordulónkat meglepően hétköznapian, otthon, hárman ünnepeltük. Papa
napközben írt egy sms-t, hogy örül a boldogságunknak, este risottót főztünk,
Simon pedig a babzsákjában feküdt, mikor jött egy telefonhívás. Emlékszem
minden szavára. Minden pillanatra a hívás utáni órákban. Arra, ahogy Balázs
zokogva kimondta, hogy meghalt papa, majd lerakta. Ahogy néztem Gergőre, ahogy
ő erre reagált. A kocsiútra, hogy nem szóltunk egy szót sem, nem hittem el, de
mégsem találtam más magyarázatot arra, ami történik. Arra, hogy ott feküdt a
teniszpályán. ahogy nem találtam, hogy hol tudok bemenni, hogy Gergő hozta
utánam Simont a hordozóban. Aki teljes csendben és nyugalomban nézelődött. Hazajöttük,
Gergő elment pizzáért, mert valamit enni kellett, addig felhívtam Zsuzsit.
Simont elaltattam. Tettük a dolgunkat és nem állt meg a világ. Nem állt meg az
kurva világ, pedig ha valami, akkor papa halála megérdemelte volna.
Amikor
olyan embernek mondom ki, hogy meghalt, aki nemigazán ismer engem és a
családunkat, úgy érzem, hogy csak azért, mert „felnőtt’” vagyok, nem érti a
dolog mélységesen megdöbbentő elfogadhatatlanságát. Mert hiszen ez az élet
rendje, a felnőttek szülei egy idő után meghalnak. De, amikor erre nem tudsz
felkészülni, amikor az illető még nem tett pontot az életére, még haladt az útján,
akkor ez nem elfogadható. A halála utáni hetekben jöttem rá, hogy annak
ellenére, hogy mindig is mamát láttam a családunk vezetőjének, papa teremtette
meg szépen csöndben azokat az alapokat, hogy biztonságban és békében éljünk. Nemrég
elindult egy úton. Közelebb került Balázshoz, sok ajtót kinyitott a lelkében,
megbékélt élete legnagyobb ellenségével, épp hogy megélte a nagypapaságot. Úgy
tűnik, ezek a dolgok pontot tudtak tenni az élete végére, hiszen elment. Borzalmasan
hiányzik. Néha még mindig csak olyan, mint amikor nem találkoztunk 1-2 hétig,
mert nem tudtam hétvégén átmenni, vagy amikor napokig csak mamival beszéltem
telefonon, vele nem is. A búcsúmat már megírtam. De minden nap tudnék újat
írni.
Most visszagondolva minden más történés egészen lényegtelennek
tűnik. Ami sokkal fontosabb, hogy milyen elképesztően szerencsés vagyok azért a
pár emberért az életemben, akik vannak. Akiknek nem kellett magyarázkodnom. A
lányoknak, akik boldogan fogadták életükbe Simont, és szó nélkül elfogadták az
új körülményeket. Akiknek nem kellett magyarázkodnom papa halála után, és ott
voltak, amikor már kész voltam rá. Nem szeretem a sztereotípiákat, de Gergő
igazi férjként tartott meg (sokszor fizikailag is) és mind Simon érkezésekor,
mind papa halálakor kérés nélkül tudta, hogy mire van szükségem. Nem hinném,
hogy van az hála vagy köszönet, ami kifejezheti, mennyire elengedhetetlen volt
az elmúlt egy évemben Zsuzsi jelenléte. Simonnal azonnal egymásra találtak, és
mintha ez tette volna még teljesebbé a barátságunkat. Sosem fogom elfelejteni,
mikor a kórházban, Simon még egynapos sem volt, és megkönnyebbülten
konstatáltuk, hogy mind a ketten mennyire féltünk tőle, hogy csúnya baba lesz
Simon, és milyen elképesztően szuper, hogy ilyen cuki. Azt nem is igazán tudom
megfogalmazni, hogy az év második felében, mennyire szükségem volt rá, és
mennyire nem ment volna így nélküle. Mert ő tudta, hogy ez milyen. Hogy ezt
mennyire nem lehet elmagyarázni. Amikor a fájdalom felemészt, de mégsem, mert
mint már mondta, az a kurva világ nem áll meg.
Sok más történés is volt még 2018-ban. Sok munka, izgalmas
és egyben terhes lehetőségek, költözés, új lakás, új fények, új rutin, nagyon régi,
állandó terhek és démonok mellett. Mostmár nem hibáztatom mindenért 2018-at,
azt hiszem akkor kellett valami, amit hibáztathattam. Mert a sors nem lehet
annyira köcsög, hogy mindazt, ami történt egy évbe sűríti bele. És ha a sors
nem, akkor 2018 tehet mindenről. Nem hinném, hogy az ebben az évben átélt
fájdalmak mindegyike feldolgozható. Ezt olvastam: …a gyász nem múlik el, csak
benövi az élet. Hát a papa által hagyott űrt még nem nőtte be az élet. De Simon
kék szeme talán helyre állítja az univerzum egyensúlyát, hogy ne legyen egyel
kevesebb ezekből a decemberi kék szempárokból.
