2023

Utoljára 2018-ban írtam évösszegzőt. Az sem volt egy könnyű év. Hát 2023 sem.

Most is két dolog határozta meg az évemet. A gyerekek és a veszteség. De mintha az élet szintet lépett volna, minden még bonyolultabb lett. Bonyolultabb a gyerekekkel és bonyolultabb a gyász. Tudom én, hogy csak az erősekre mér a sors, de azért egy kicsit néha mégiscsak könnyíthetne... Dehát ez nem így megy sajnos. Szóval nem is tudom, hogy jó vagy rossz év volt, vagy mind kettő egyszerre. Nehéz év volt. Fárasztó, megterhelő, sűrű és gyors. Olyan felnőttes.

Márk egészen más gyerek, mint Simon. Simont egy szerelemgyereknek éltem meg, aki a maga módján harmóniát teremtett az univerzumomban, központot adott és kiteljesedést. Azt hiszem ez mindig az első gyerekek sajátja lesz, vagy legalább is nekem. Visszaolvastam a 2018-as beszámolómat és újra éltem azt a békét, amit minden nehézség ellenére megéltem vele. Szegény második gyermek sorsa, az én univerzumomban egy kicsit más. Márk nem a harmónia szülöttje, egy sokkal összetettebb és káoszosabb univerzumba kellett beilleszkednie, ehhez mérten az akarata is új szintre lépett Simonéhoz képest. Pici korától rájött, hogy ki kell követelnie az extra figyelmet, és ezt leginkább éjszakánként teszi. Az az ő ideje. Akkor csak vele foglalkozom. Én meg merülök. Simon a második évében már szerelmes volt Gergőbe, így én fellélegezhettem néha-néha, nem csak én kellettem. Márknak még mindig én vagyok a töltő. Fizikai és lelki igénybevétele egészen elemibb, mint amit valaha megtapasztaltam. Nincs más, mint megadni magad neki, mert ha küzdessz ellene csak még rosszabb. Így belengeted a fehér zászlót és átadod magad kialvatlanságnak, a társas wc időnek, a folytonos akaratnak és persze a rengeteg nevetésnek és szeretetnek. Mert ezt csak úgy lehet túlélni, hogy megéled minden mosolyát és ölelését, minden huncut tekintetét és játékos kísérletét. Csak hát erre azért időről időre emlékeztetni kell magamat.

Eddig sosem írtam konkrétan Balászról az évösszegzőkben, mert tiszteletben tartottam, hogy más ne olvasson róla olyat, amit ő nem akarna. Szval nagyon sokat dolgoztam az elmúlt 10 évben azon, hogy az ő küzdelme az élettel ne az én küzdelmem legyen. Hogy – bármilyen rosszul is hangzik – minket ne mérgezzen a betegsége, és a meg nem élt traumái. El nem tudtam képzelni, hogy fog alakulni az élete, de tudtam h igazi változás nem lehetséges egy komolyabb elvonó és terápia nélkül. Idén megtörtént a régvárt elhatározás, megadta magát és elment egy elvonóra. Május végétől így még kevésbé volt része a mindennapi életünknek, de így teret kaphattak olyan érzések, amiket már rég nem tudtam iránta megélni. Aggódás, féltés, reménykedés. Remény, h talán van fény az alagút végén. Elkezdett újra hazajárni, és volt két találkozónk is, amikor újra láttam mélységet a szemében. Nem csak pusztaságot és a saját bizonytalanságát. Beszélgettünk. Rég nem tettük. Aztán kiderült, hogy beteg. Három hét telt el az első vizsgálat és a halála között. Közben újra elveszett a fény a szeméből, újra bekapcsolt az önsajnálat én pedig újra mérges lettem. Vártam h küzdeni akarjon, hogy felkészüljön arra a harcra, amire – azt gondoltam – szüksége lesz ahhoz h túlélje. Azt hiszem sosem őt láttam olyannak, amilyen igazából, hanem mindig azt vártam tőle, amit magamtól vártam volna. Nem igazán voltam se megértő, se empatikus. De hibáztatni sem tudom magam, mert hát volt ennek oka… Mama érezte, amit én nem, hogy ez most nem az, amikor basztatni kell. Hogy ez most más. Az utolsó héten már mindenki sejtette, hogy nem nagyon van esély a gyógyulásra, de ebben a szituációban ezt az ember nem mondja ki. Nálam beindult a 10 év alatt okosan megtanult mechanizmus, és hátra léptem. És ő meghalt. Ketten maradtunk a négyből és ez megint egy nem feldolgozható gondolat. Hogy az a család, amire húszon évig büszke voltam, már nincs. Már csak mama van, és – nem tudom elmondani milyen hálás vagyok a sorsnak és magamnak – van egy új család, más, mint régen, már Gergő, a gyerekek és mama a családom. Szval gyorsan változik az élet, olyan gyorsan, h ez nem lehet igazán megélni. Nem eltemetem magamban, de hát mit csináljak? Álljak meg és sírjak napokig? És akkor a két gyerek pedig azt lássa, hogy összedől az, aki számukra tartja az életüket? Vagy mire gondolnak az emberek, amikor azt mondják, hogy aggódnak, h nem élem meg eléggé? Csak az mond ilyet, aki – szerencsére – még nem volt ilyen helyzetben. Mert az élet nem áll meg. Mert a gyerek éhes, mert az óvoda elkezdődik, mert fürdetni, altatni kell, ölelni és szeretni kell. És mind ezt nem lehet a földön fekve megtenni. De találok momentumokat, amikor nem funkcionálok, hanem érzek. Beszélgetések, randik, alvás időben lopott órák, és az, h itt ülök és 5 év után újra írok.

De a gyász sok dolgot megmutat. Például, hogy mennyi ember van az életemben, aki ott van, ha el akarok kicsit esni. Vagy akit hívhatok, ha nem akarok elesni. Komoly dolog a fejlődésemben, hogy ki merem mondani, hogy ez nem szerencse. Ehhez ők is és én is kellek, és hogy nem hagytuk, hogy elmenjen mellettünk, a barátságaink mellett az élet, és annyi év után, annyi minden után, mostmár felnőttként, ego, féltékenység és sértődések nélkül ott vagyunk egymás életében.

Voltak más jó dolgok is. Elutaztunk Izlandra, a gyerekkel. Ez egy nagyon nagy álmunk volt. Gyönyörű volt, de még szebb volt, hogy valóban megcsináltuk, hogy újra ketten jártuk a világot, de már ott voltak velünk a gyerekek is. Ismét láttam a fotókon a szememben azt a boldogságot, amit már rég nem. Fellélegzés volt, amire nem is tudtam, hogy ennyire szükségem volt.  

Idén lett egy új családtagunk is, Márk, aki nagyon régóta az életem része, de már a családomé is, és ez jó érzés. Idén azt hiszem lett egy új barátom is. Nehéz az anyuka-barát űrkitöltő funkcióból átlépni vmi valódiba, de Anettel jó irányba tartunk. Idén nagyon sokat hiányzott Gergő. De megint megtartott, amikor baj volt, megint tudta mindig, hogy mit kell tenni, pedig ő is gyászolt. Idén elkezdtem újra dolgozni. Féltem tőle nagyon, de jól indult, aztán szarul folytatódott, aztán megint jó lett, és így tovább. Még keresem az egyensúlyt, mennyit kell/akarok küzdeni bent, mennyit hagynak belőlem a gyerekek, mennyit igényel a munka. Hiányzik az a közeg, akiktől elköszöntem Márk születése előtt, de már látom, hogy minden újban meg lehet találni a jót, csak időt kell neki adni.

Most karácsony van, elutaztunk 5-en, pedig régen azt hittem, elképzelhetetlen, hogy karácsonykor ne otthon legyünk. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez fog minket megmenteni. Ismét túléltünk vmit mamával, amiben nem voltam biztos, hogy menni fog. Már csak abban bízom, hogy a fiúk ugyanolyan harcosok lesznek, mint mi vagyunk. De ott van bennük Gergő vére is, szval jó esély van rá… Simon szerint, ha állatok lennénk, Gergő orka lenne, én medve, ő vérfarkas, Márk meg baby T-rex. Zárjuk ezzel ez évet 😊