Még gyerek vagyok. Az Ő gyerekük.

Tegnap volt papámmal életem egyik legelgondolkodtatóbb beszélgetése. (...) Igazából azért volt ennyire mélyen ható az egész, mert sztem nagyjából először beszélt hozzám úgy papám, mint egy ember, és nem úgy, mint egy apa. Egyrészről nagyon jó volt érezni, hogy így megbízik bennem, és olyan dolgokról beszél, amikről talán senkinek, vagy csak mamámnak, másrészről viszont ezt nagyon nehezen tudom feldolgozni. Mérhetetlen aggódás töltött el, előjött az összes rossz élmény, amit más szülőknél és családoknál láttam, és nagyon félek. Ahhoz, hogy ne merüljek el ebben a félelemben, muszáj bíznom bennük, hogy megoldanak mindent, mint ahogy eddig is. Fényderült egy igen utált tulajdonságom eredetére is. Mértéktelenség. Mikor ki akarsz szabadulni az elvárások alól, elszabadul a pokol egy estére, nincs megállás, és másnap mikor felébredsz nem az a legrosszabb, h konkrétan miket csináltál, hanem hogy azt érzed, hogy nem voltál önmagad. De ugyanakkor meg mégis, hiszen te törtél ki önmagadból. A kérdés: látva azt, hogy ez 55 évesen is így tud működni egy emberben, mit mutat? Azt hogy az által h én 21 évesen rájöttem erre, van módom ezen változtatni, és ne 55 évesen kelljen ezzel megküzdenem, és még csak a veszélye se legyen meg annak, hogy ezzel elrontsak egy életet, vagy inkább az, hogy ez nem változik 30 év alatt sem. Rég éreztem olyan félelmet, vagy inkább zavartságot, mint tegnap délután. Egy gyereknek kell ennyit tudnia a szüleiről? Jó, ha ismerem a belső énjüket? Úgy érzem, gyerek vagyok még hozzá.