Diadalív árnyékában

A kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és megnéztem a Diadalív árnyékában-t filmen. Félelmem nagyrészt beigazolódott, de ez nem meglepő, szerintem nincs az a rendező vagy színész aki azt vissza tudja adni ami bennem él 8szori olvasás után. Sok karaktert kihagytak belőle, és sok témát nem fejtettek ki eléggé. Abszolút elveszett, hogy Ravicnak mit jelent az operálás, és ha valaki nem olvasta előtte a könyvet, akkor nem látja át igazán, hogy milyen érzelmi utat jár be Joan megismerése után. Joan személyének sem érezzük a kettősségét, a belső rettegést és a kifelé sugárzó magabiztos végzet asszonyát. Az utóbbit egész tűrhetően alakítja a színésznő, de az előbbit nagyon nem találta el. Hangsúlyozom, számomra. Az én általam elképzelt Boris és a filmbéli között egyetlen hasonlóság a bajusz volt, semmi más. Hiányzott, hogy Joan nem kapcsolja le a villanyt, h ne sötét lakásba érkezzen haza, hiányoztak Boris és Ravic beszélgetései az élet nagy dolgairól, és kimondottan zavart, hogy a szállót máshogy hívták, és hogy egy lépcsőn leeső néninek segített Ravic, és nem egy építkezésen. Sosem értetem egy adaptációban sem, hogy miért kell fölöslegesen megváltoztatni konkrét történéseket. A legnagyobb hibája, hogy Joan halálának a jelenetét nagyon nem értették meg, vagy csak nem akarták, mert így biztos hatásosabbnak gondolták. Egy igazán méltóságos, higgadt, belül fájó és mély elbúcsúzásból, lett egy zokogó, jajjveszékelő, és halott Joant ölelő Ravic, számomra érthetetlen módon. Egyedüli valódi jó pont Anthony Hopkinsnak jár, aki nagyjából elkapta Ravic karakterét, a hideg érzelemdús racionális embert, akinél kevés szentimentálisabb főhős van. Hangsúlyozom: számomra.