kedvenc versek kedvenc sorai

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya

/Radnóti Miklós: Nem tudhatom.../

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.

/Reviczky Gyula - Magamról/

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

...

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtük róla: "Hol volt..",

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."

/Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd/

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

/Szabó Lőrinc: Az Egy álmai/

...Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

"Az nem lehet, hogy annyi szív..." Maradj nyugodt. Lehet.

...

Hát, így. Keep smiling. És ne kérkedj senkitől: miért?

Vagy: "Rosszabb voltam mint ezek?..." Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.

/Márai Sándor: Halotti beszéd/

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

/Ady Endre: Valaki útravált belőlünk/

Képzelt képzeleteddel képzelem
- mint valaha - , hogy együtt vagy velem;
de szörnyeteg játék ez, kedvesem:
vacog a “Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a “Ha lenne”, lángpallosú mennybolt
a “Lehetett volna”, s pokol a “Megvolt!”

/Szabó Lőrinc: Szörnyeteg játék/

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.

/Szabó Lőrinc: Így döntöttem/

S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...

/Edgar Allan Poe: Tündérország/

Miért, hogy lent is, fönt is
csak úgy van értelme, ha
ketten vagytok, ha mindketten
nekifeszültök, ha fölfogjátok,
hogy egymás hangja, tekintete,
szándéka, szárnya nélkül
senkik vagytok? Fönt is, lent is.

/Bertók László: Ki kérdez?/

Nem foghatod rám: túlhabzó vagyok.

Inkább ez áll: habzásom fékezett,

mert habozok, habár akadna ok

(számos, nyomód) emelni szót, kezet.

/Csengery Kristóf: Habrend/