memory lane

Emlékszem egy estére, mikor titokban sms-eztünk, és végül a templom kertben kötöttünk ki. Emlékszem egy társaságra, mind barátok voltak, különböző emberek, és mégis testvérként szerették egymást. Kicsit mindig kívül álló voltam, de sosem felejtem, ahogy a hűvösvölgyi teraszon ücsörögve mosolyogva néztem őket és szerettem ahogy szeretik egymást. Voltak megbánt csókok, nagy beszélgetések, összeveszések, őszinte nézések, és a végtelen, gondtalan fiatalságban elmerült esték…

Emlékszem a Tabánra, a rétre, az orgonafákra, amik a végtelen szabadságot jelentették akkor. Az estékre, amit egy gellérthegyi lakás látott, bögréből folyó borra, az első cigikre, és a végtelen estékre. Egy társaságra, amelyről azt hittük egyedülálló az életünkben - akkor az is volt. Mi hatan, mindig, mindenen át, hat unicum, akik megváltják a világot. Azóta szétszéledtünk, egyikről-másikról alig tudok, de sosem felejtem az áfonyás rágót, az érzést, hogy ők igazán ismernek. A lelkembe látott egy szempár, ha beszélünk, ha nem, egy részem mindig vele lesz. Kék szeműek, decemberiek, itt kezdődött a mi történetünk, és azóta is felforgatjátok az életem.

Emlékszem végtelen nevetésekre matek órán, önfeledt szabad táncokra, sok-sok táncra, sok emberrel, akikkel együtt voltam szabad. Érzem a lelkemben ahogy dübörög a Queen slágere és a lelkem kiugrik a helyéről a Holdudvarban, vagy ahogy a JATE színpadon megállíthatatlannak éreztem magam. Emlékszem nyári bulikra, ahol nem kellett semmi csak azok a lányok és az a zene, minden csütörtökön az A38-on, ahol minden héten feltöltöttem a lelkem békével.

Emlékszem meggondolatlan estékre, név nélküli arcokra, összenézésekre, és jól ismert ízekre. Egy balatoni estére, ahol pár óráig megengedtük magunknak, hogy egy este erejéig mindketten egyszerre ugyanarra vágyjunk. Emlékszem együtt töltött napokra amikor úgy éreztem, hogy otthon vagyok egy ember mellett, aki mellett 14 éves korom óta vagyok otthon. Egy tetoválásra, ami vicces élményeket okozott, paso bulikra, amik még érdekesebbeket okoztak. Emlékszem egy csapatra, akikkel feledhetetlen élményeket alkottunk, éjszakákat nem aludtunk, jártuk szegedet, ittunk a lakásban, a Tisza parton, buliztunk, beszélgettünk, és – ismét – megváltottuk a világot. Emlékszem, ahogy ez homokvárként omlott össze, hogy aztán egy új korszak kezdődjön. Emlékszem megbánt döntésekre, első csókokra, első bántásokra. Emberekre, akik a lelkem 1-1 részét magukkal vitték, akár szívesen adtam, akár nem. Valaki mellettem maradt, valaki elhagyott, valakit én hagytam el. Bárhogy is történt, mellettük nőttem fel. Valakitől megtanultam mit nem akarok, valaki még mindig azt mutatja, hogy mit akarok.

2018

2018 utolsó három hónapjában kezemet morzsolgatva tervezgettem, hogy hogyan fogom kiírni magamból ezt az évet. Ezt a fantasztikusan borzalmas évet, ami annyi változást, fájdalmat és tanulságot hozott az életembe. Most, 2019 áprilisában még mindig nem írtam róla egy szót sem. Mintha átlépve az új évbe, hátat fordítottam volna 2018-nak, kicsit mint egy sértődött gyerek, aki már csak azért se szólal meg. Jobb híján nem jut eszembe más analógia, hiszem nem magam mögött hagytam, túllépve mindenen. Itt élnek bennem a percek, a mondatok, amikor azt éreztem, hogy csessze meg 2018.  Szóval, bár duzzogva, de orrom leszegve, kissé könnyes szemmel, visszafordulok, hogy elköszönjek tőle.

Talán azért sem írtam semmit, mert amint leírom, hogy milyen fantasztikus évünk volt Simonnal, azonnal hazugságnak érzem, hiszen, hogy lehet az az év bármiben is jó, amikor meghalt apukám? Viszont, amint leírom, hogy milyen elcseszett és fájdalmas egy év volt, hazugságnak érzem, hiszen Simon első éve olyan sok új színt, érzelmet és csodát hozott, mint eddig semmi. Szóval, 2018 az az év, ami egyben volt életem legszebb és legnehezebb éve.

Simon. Hát szóval… sosem láttam magam anyának. Még terhesen sem. Szeretek lustálkodni, utálok mindennap főzni, még jobban utálok minden nap mosogatni. Nem szeretek mindennek utána olvasni, nem tudom a legújabb tanulmányokat, a nevelési módszereket és életemben nem kötődtem igazán egy babához sem. És mégis, a pillanatban mikor megszületett, és az utána következő hetekben és hónapokban minden a helyére került, és nem estek nehezemre a döntések. Gond nélkül tudtam segítséget kérni, olyan emberek vettek körül, akik csak erőt adtak nem pedig elvettek, Simonnal egymásra találtunk és hagyta, hogy működjön a rendszer. Nem éreztem, hogy más ember lennék, mint az előző 31 évben, és mégis, minden megváltozott az életemben. Minden gondolatom végszója Simon, de megmaradtam én is. Az, akinek szüksége van a barátnőire, aki szeret a kanapén heverni, aki még mindig utál bevásárolni/főzni/mosogatni (bár csinálja, mert kell…) és aki szeret elmenni borozni otthonról. Simon mindenben partner, és emellett egyszerre öntörvényű és elképesztően makacs. Mint a szülei. Az első egy év kevésbé szólt még a napi harcokról, a nem szabad – de akarom párosról. Inkább a logisztika, a fejlődés, növekedés, minden csodája tette ki a napokat. Már szeret hason lenni, már négykézláb megy, most felkapaszkodott, szereti a járókát, szeret lemenni a pokrócról a szőnyegre vagy a parkettára, elindult majd az év végére röhögve rohangált. Mind e közben nehéz volt megszokni, hogy a mindennapi rutinban nincs szabadság, hogy nincs egy határidő, ameddig ki kell bírni a nem alvást vagy a korán kelést, mert ez minden nap ilyen. Minden nap az óra szerint éltünk, és a fejeben nem volt megállás a mókuskerékben. Aztán szép lassan hozzászoktam, és a második év már más izgalmakat tartogat.

Teletek a napok, ebben a csodás rutinban, eljött a május 10. Házassági évfordulónkat meglepően hétköznapian, otthon, hárman ünnepeltük. Papa napközben írt egy sms-t, hogy örül a boldogságunknak, este risottót főztünk, Simon pedig a babzsákjában feküdt, mikor jött egy telefonhívás. Emlékszem minden szavára. Minden pillanatra a hívás utáni órákban. Arra, ahogy Balázs zokogva kimondta, hogy meghalt papa, majd lerakta. Ahogy néztem Gergőre, ahogy ő erre reagált. A kocsiútra, hogy nem szóltunk egy szót sem, nem hittem el, de mégsem találtam más magyarázatot arra, ami történik. Arra, hogy ott feküdt a teniszpályán. ahogy nem találtam, hogy hol tudok bemenni, hogy Gergő hozta utánam Simont a hordozóban. Aki teljes csendben és nyugalomban nézelődött. Hazajöttük, Gergő elment pizzáért, mert valamit enni kellett, addig felhívtam Zsuzsit. Simont elaltattam. Tettük a dolgunkat és nem állt meg a világ. Nem állt meg az kurva világ, pedig ha valami, akkor papa halála megérdemelte volna. 

Amikor olyan embernek mondom ki, hogy meghalt, aki nemigazán ismer engem és a családunkat, úgy érzem, hogy csak azért, mert „felnőtt’” vagyok, nem érti a dolog mélységesen megdöbbentő elfogadhatatlanságát. Mert hiszen ez az élet rendje, a felnőttek szülei egy idő után meghalnak. De, amikor erre nem tudsz felkészülni, amikor az illető még nem tett pontot az életére, még haladt az útján, akkor ez nem elfogadható. A halála utáni hetekben jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy mindig is mamát láttam a családunk vezetőjének, papa teremtette meg szépen csöndben azokat az alapokat, hogy biztonságban és békében éljünk. Nemrég elindult egy úton. Közelebb került Balázshoz, sok ajtót kinyitott a lelkében, megbékélt élete legnagyobb ellenségével, épp hogy megélte a nagypapaságot. Úgy tűnik, ezek a dolgok pontot tudtak tenni az élete végére, hiszen elment. Borzalmasan hiányzik. Néha még mindig csak olyan, mint amikor nem találkoztunk 1-2 hétig, mert nem tudtam hétvégén átmenni, vagy amikor napokig csak mamival beszéltem telefonon, vele nem is. A búcsúmat már megírtam. De minden nap tudnék újat írni.

Most visszagondolva minden más történés egészen lényegtelennek tűnik. Ami sokkal fontosabb, hogy milyen elképesztően szerencsés vagyok azért a pár emberért az életemben, akik vannak. Akiknek nem kellett magyarázkodnom. A lányoknak, akik boldogan fogadták életükbe Simont, és szó nélkül elfogadták az új körülményeket. Akiknek nem kellett magyarázkodnom papa halála után, és ott voltak, amikor már kész voltam rá. Nem szeretem a sztereotípiákat, de Gergő igazi férjként tartott meg (sokszor fizikailag is) és mind Simon érkezésekor, mind papa halálakor kérés nélkül tudta, hogy mire van szükségem. Nem hinném, hogy van az hála vagy köszönet, ami kifejezheti, mennyire elengedhetetlen volt az elmúlt egy évemben Zsuzsi jelenléte. Simonnal azonnal egymásra találtak, és mintha ez tette volna még teljesebbé a barátságunkat. Sosem fogom elfelejteni, mikor a kórházban, Simon még egynapos sem volt, és megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy mind a ketten mennyire féltünk tőle, hogy csúnya baba lesz Simon, és milyen elképesztően szuper, hogy ilyen cuki. Azt nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy az év második felében, mennyire szükségem volt rá, és mennyire nem ment volna így nélküle. Mert ő tudta, hogy ez milyen. Hogy ezt mennyire nem lehet elmagyarázni. Amikor a fájdalom felemészt, de mégsem, mert mint már mondta, az a kurva világ nem áll meg.

Sok más történés is volt még 2018-ban. Sok munka, izgalmas és egyben terhes lehetőségek, költözés, új lakás, új fények, új rutin, nagyon régi, állandó terhek és démonok mellett. Mostmár nem hibáztatom mindenért 2018-at, azt hiszem akkor kellett valami, amit hibáztathattam. Mert a sors nem lehet annyira köcsög, hogy mindazt, ami történt egy évbe sűríti bele. És ha a sors nem, akkor 2018 tehet mindenről. Nem hinném, hogy az ebben az évben átélt fájdalmak mindegyike feldolgozható. Ezt olvastam: …a gyász nem múlik el, csak benövi az élet. Hát a papa által hagyott űrt még nem nőtte be az élet. De Simon kék szeme talán helyre állítja az univerzum egyensúlyát, hogy ne legyen egyel kevesebb ezekből a decemberi kék szempárokból.