Emlékszem egy estére, mikor titokban sms-eztünk, és végül a
templom kertben kötöttünk ki. Emlékszem egy társaságra, mind barátok voltak,
különböző emberek, és mégis testvérként szerették egymást. Kicsit mindig kívül
álló voltam, de sosem felejtem, ahogy a hűvösvölgyi teraszon ücsörögve
mosolyogva néztem őket és szerettem ahogy szeretik egymást. Voltak megbánt
csókok, nagy beszélgetések, összeveszések, őszinte nézések, és a végtelen,
gondtalan fiatalságban elmerült esték…
Emlékszem a Tabánra, a rétre, az orgonafákra, amik a
végtelen szabadságot jelentették akkor. Az estékre, amit egy gellérthegyi lakás
látott, bögréből folyó borra, az első cigikre, és a végtelen estékre. Egy
társaságra, amelyről azt hittük egyedülálló az életünkben - akkor az is volt.
Mi hatan, mindig, mindenen át, hat unicum, akik megváltják a világot. Azóta
szétszéledtünk, egyikről-másikról alig tudok, de sosem felejtem az áfonyás
rágót, az érzést, hogy ők igazán ismernek. A lelkembe látott egy szempár, ha beszélünk,
ha nem, egy részem mindig vele lesz. Kék szeműek, decemberiek, itt kezdődött a
mi történetünk, és azóta is felforgatjátok az életem.
Emlékszem végtelen nevetésekre matek órán, önfeledt szabad
táncokra, sok-sok táncra, sok emberrel, akikkel együtt voltam szabad. Érzem a
lelkemben ahogy dübörög a Queen slágere és a lelkem kiugrik a helyéről a
Holdudvarban, vagy ahogy a JATE színpadon megállíthatatlannak éreztem magam.
Emlékszem nyári bulikra, ahol nem kellett semmi csak azok a lányok és az a
zene, minden csütörtökön az A38-on, ahol minden héten feltöltöttem a lelkem
békével.
Emlékszem meggondolatlan estékre, név nélküli arcokra, összenézésekre,
és jól ismert ízekre. Egy balatoni estére, ahol pár óráig megengedtük
magunknak, hogy egy este erejéig mindketten egyszerre ugyanarra vágyjunk.
Emlékszem együtt töltött napokra amikor úgy éreztem, hogy otthon vagyok egy
ember mellett, aki mellett 14 éves korom óta vagyok otthon. Egy tetoválásra,
ami vicces élményeket okozott, paso bulikra, amik még érdekesebbeket okoztak.
Emlékszem egy csapatra, akikkel feledhetetlen élményeket alkottunk, éjszakákat
nem aludtunk, jártuk szegedet, ittunk a lakásban, a Tisza parton, buliztunk, beszélgettünk,
és – ismét – megváltottuk a világot. Emlékszem, ahogy ez homokvárként omlott
össze, hogy aztán egy új korszak kezdődjön. Emlékszem megbánt döntésekre, első
csókokra, első bántásokra. Emberekre, akik a lelkem 1-1 részét magukkal vitték,
akár szívesen adtam, akár nem. Valaki mellettem maradt, valaki elhagyott,
valakit én hagytam el. Bárhogy is történt, mellettük nőttem fel. Valakitől
megtanultam mit nem akarok, valaki még mindig azt mutatja, hogy mit akarok.
