Félek, hogy mi fog történni ma este. Meg fog-e valami változni. A fél évvel ezelőtti emberekből megmaradt öt. Nem baj, hogy csak ők maradtak, nem véletlenül, de ezt mostmár nem akarom elveszíteni. Tudom, hogy mind a 4ükkel meg fog maradni az a kapcsolatom, ami most is meg van, és mind a 4gyel különböző, de együtt is szükségem van rájuk! Nem akarom, hogy ez tönkremenjen, ennyit nem ér egy angol szakest. (tudom, nem csak arról van szó..) Bízom bennük, remélem helyesen ismertem meg őket, és hogy holnap helyre rázódik a dolog...
A másik, hogy tanácstalan vagyok. Most, mondhatni, blogon üzengetek. Nem tudom, hogy jó-e ha felmegyek hozzád, ha hívlak, ha ott vagyok melletted. Az elején tudtam, mert megmondtad, hogy nem akarsz egyedül lenni. De most már elbizonytalanodtam. Csinálom azt amit eddig, és remélem jobb mint a semmi.
Kíváncsi vagyok a holnapra is, a nyárra is, a következő évre is. Azt hiszem, most mindegyik egy kihívás. Abszolút nem érzem, hogy bármelyikhez is elég lennék. Holnaphoz sem, mert azt nem befolyásolhatom, a nyárhoz sem mert egyszerűen kevés lesz az idő és a lehetőség, hogy mindenkivel annyit legyek mint amennyit szeretnék, és a következő évhez sem, mert ahhoz meg még nem vagyok elég önálló és talpraesett. Nagyon radikálisan fognak változni a dolgok, és ezektől mindig félek. Lassan szokom meg a változást és nehezen viselem. És nyűgös vagyok, mert fáj a hasam...