2016

Tavaly kimaradt az évösszegző, mert valahogy az év végét sem éreztem. Nyár volt, egy kaland és egy munka közepén jártunk, terveztük a következő nagy utazást, nem igazán volt mit lezárni. Nem éreztem, hogy eljött volna egy év vagy egy korszak vége, csak előre néztünk, és hogy merre menjünk. Azóta hazajöttünk. Hát 2016 határozottan az élmények és az érzelmek éve volt.

Azt, hogy szeptemberig merre jártunk, már sokszor, sok embernek elmeséltük. Szívből megszerettem egy országot, és annak minden emlékét. Új-Zéland beférkőzött szívem legapróbb zugaiba, és ha rágondolok, akkor egy apró kis bizsergés hívogat, mintha a béke, a nyugalom és a szépség eldugott földrésze várna. Egy hely, ahova nem rohansz, mert tudod, hogy előtte még van dolgod, még nyomot kell hagynod, de végül, mikor beteljesítetted a sorsod - amit a filmekben hangos és érzelmes zene kísér - eljön a kiérdemelt happy end és megérkezel oda, ami egész életedben rád várt. Nekem ez Új-Zéland. Hogy itt fogunk-e kikötni, vagy sem, arról még beszélni sem érdemes, annyira nem előre látható, de egy biztos: egész életem során csak Budapesten tudtam elképzelni az életemet. Most már tudom, hogy máshol is boldogok lehetünk, ha úgy hozza az élet, hogy választani kell. 

Egy évig felelősségek nélkül éltünk, csak magunknak és annak, amit éppen láttunk. Nem építettünk karriert, nem voltak családi kötelezettségeink, nem kellett azon gondolkodni, hogy vajon jó helyen vagyunk-e az életünkben. Pehely könnyen, súlyok nélkül menni a világban és együtt lenni: csak utólag jöttem rá, hogy ezt a legnehezebb elengedni.

Az utazásunk sok más színt is hozott az életembe az élmények mellett. Nagyon sok érték átrendeződött. Vajon kell-e küzdeni valamiért, ami nem a tiéd, és csak elvesz időt attól, amit szeretsz? Miért küzdesz egyáltalán? Hogy megmutasd másoknak, hogy képes vagy jól végezni a munkád? Másoknak, kik ezt néha készpénznek is veszik, vagy legjobb esetben is csak megköszönik, de semmit nem változtattál, semmi nem történt, csak elvégezted a munkádat. Közben feszültél, közben lemondtál találkozókat, közben ideges voltál otthon és nem voltál kedves azokhoz, akikhez szeretsz kedvesnek lenni. Ne értsetek félre, a küzdés a vérünkben van, kiirthatatlan és nagyon sokszor jóhoz vezet, de nekem, személy szerint sokkal jobban meg kell válogatnom a csatáimat. És pláne azt, hogy kinek akarok megfelelni. Mondjuk csak önmagamnak ezegyszer. Persze mondani könnyű, de legalább már mondom, ha még az ösztönös cselekvés még messze is van. És most jön a java. Hogy néha még magamnak sem kell megfelelnem. Fellini is megmondta: „teljes tisztelettel kérek engedélyt, hogy olykor-olykor tévedjek.” Na jó, kicsit jobban belemerültem, mint kellett volna, talán még nem tisztult le teljesen, hogy hol is vannak a határok, de az biztos, hogy a hangsúly már egészen máson van, mint mielőtt elmentünk.  A hangsúly kettőnkön van, és a mi életünkön. Minden más csak ez után jön.

Nagyon jól időzítettük a hazajövetelt. Másfél hónapos, minden nap úton levés után őszintén vártuk, hogy hazaérjünk. Hogy kipakoljak a bőröndből, végre elérhető legyen minden eszköz az életünkben, ami egy évig hiányzott, és végre találkozhassunk azokkal, akikkel leginkább meg akartuk osztani az élményeket. A megérkezés izgalma mellett, tudtam, hogy a mindennapokban, az utcán és munkában nagyon nehéz lesz a váltás, hogy az emberek nagyon mások, de az ősz végül sokkal nehezebbre sikerült, mint gondoltam volna. Nem csak a munkát és Budapestet, de azokat az embereket is nehéz volt újra beengedni az életembe, akik egy évig hiányoztak. Értelmezhetetlen volt, hogy miért volt nehéz a kommunikáció, hiszen az az egyetlen egy dolog hiányzott az utazás alatt. Miután elkezdtem újra dolgozni, elindultam egy lejtőn is. Nem találtam a helyem, nem találtam a lelkesedésem, a rendet és a motivációt. Mint egy függőnek, le kellett szoknom az utazás adrenalinjáról, az életmódról. És ha az ember nem találja a helyét, akkor hirtelen sok más is megkérdőjeleződik. Hogy boldog vagyok-e a munkámban, ha igen, akkor meddig, ha nem akkor hogyan tovább; hogy a saját helyünk vajon mikor fog létre jönni, és ha létre jön, akkor a házasságunk elég erős-e hozzá? És hogy a hely elég erős-e ahhoz, hogy ne dózerolja le az életünket. És hogy az egészet hogyan befolyásolja esetleg egy baba? És mikor lesz az a nap amikor azt mondjuk, hogy GO. És utána mi lesz? És amúgy is, miért küzdünk mi itt? Miért nem húzunk vissza Új-Zélandra, ahol semmi más nincs csak mi? Nehéz ezeket a kérdéseket elhallgattatni, főleg ha nem találod rájuk a választ. Olyan hullámvasúton mentünk át az elmúlt egy évben, hogy lehetetlenség ezt ennyi idő alatt letisztázni, még akkor is ha néha nehéz nem sürgetni a megoldásokat. Egy kevésbé kedvelt régi-régi ismerősöm szavai csengenek a fülembe: be vagyok zárva a saját fejembe.

Mindeközben 30 lettem. Míg én majdnem az összes barátom 30. szülinapját a világ másik felén töltöttem, addig ők (és Gergő) meglepetést bulit szerveztek, amin, életemben először tényleg őszintén meglepődtem. A szavak, hogy ez a network a 30 évem legnagyobb teljesítménye a legnagyobb igazság. Hogy ezek az emberek, a lányok, a pasik, a család és Gergő ilyen őszinte szeretettel állnak mellettem, az nem mindennapi; az a biztonság, amit az ő szeretetük ad, az az egyik legnagyobb mankó. Ha arról van szó, hogy kik adtak szeretetet, akkor nem lenne tisztességes nem megemlíteni Új-Zélandi pajtásainkat sem. 3 hónap alatt úgy fogadtak be, és zártam őket a szívembe, mint kevés rövid ismeretséget. Wikusról el tudnám képzelni (ha egy országban élnénk) hogy hosszú távon is tényleg barátok legyünk; Elise reményt ad, hogy ne ítélj elsőre, és hogy a jó indulat és a pozitív hozzáállás tényleg verhetetlen; Jacob az egész amerikai kultúra létezésének létjogosultságát képviseli lényével, Daniel pedig Bejglire emlékeztetett a legmélyebb pontig. Egészen új színt hoztak az életembe, az őszinte megnyilvánulások, a már-már túl szép FB postok adtak egy fajta naiv jóindulatot és szépséget a világnak, ami itt nálunk hiányzik. A Közép-kelet európai cinizmus egészen fekete lyukként létezik a világ azon napsütéses és mosolygó felén. Aki ismeri mindkét oldalt, az tudja, miről beszélek.

Szóval miután megismertem sok világot, láttam sok csodát, átértékeltem nagy dolgokat, rájöttem, hogy csak az számít, amit megélsz. Szarj minden másra. De tényleg. Sírj, ha sírni akarsz; ha valaki nem okoz boldogságot, akkor azzal ne találkozz, és ezért nem kell bocsánatot kérned. Ha utálod a mindennapjaidat, akkor csinálj valami mást, még ha kevesebb is lesz a pénzed. És a legfontosabb: menj és élj. Ha ez utazás jelent, akkor utazz. Ha ez bulit jelent, akkor bulizz. Ha ez munkát jelent, akkor dolgozz. De érezd az adrenalint és raktározd el, mert szükséged lesz rá ínséges időkben. És keress egy társat. Önmagadat és önmagad másik felét.