okt 23

Október 23.

Rég ültem itt. Egy ideje már nincs se erőm, se türelmem végig gondolni, hogy mi van velem. Azt remélem, ha nem kell kimondanom, leírnom, akkor jól vagyok, de csak áltatom magam. Szóval nem menekülök tovább magam elől, lássuk.
Amióta nincs velem Kristóf, sokan kérdezik: „Hogy vagy?” Én mosolyogva felelek: „Köszi, egész jól.” Akik nem ismernek, el is hiszik, de hál’ istennek nem tudok mindenkit becsapni. Ők a barátok. Akik nem kérdezik, mert tudják, hogy nem tudok rá mit felelni. Inkább elterelem a gondolataimat mások problémáival, vitatkozom politikáról, de már ezt is unom. Nem szeretek kilátástalan helyzetekre gondolni, és ma ez jellemzi a politikát. 23-a van, elvileg az emlékezés napja, azokra, akik valóban hősök voltak. Bekapcsolom a tévét, hogy lássam 19:56-kor a néma megemlékezést, és mit hallok: skandálást. Szóval ez nem segít a lelkiállapotomon.
Nézzük az örök kérdést: „Hogy vagy?” Rosszul. Árnyéka vagyok önmagamnak, és nincs türelmem kivárni, míg az idő mindent helyrehoz. Nemrég még tudtam magamról, hogy bárkihez van türelmem, mindig meghallgatom a barátaimat, és ha tudok, megpróbálok valami okossággal szolgálni. Most kiestem a szerepemből, és nekem van szükségem arra, amit eddig én nyújtottam. Ez nem tetszik. Ezért megpróbálom leplezni gyengeségem, és várni, míg egyszer csak jobb lesz. Várni a csodára. Ebben jó vagyok.
Ami segít: egy-egy barát, egy-egy elkapott tekintet és mosoly. Egy lány, akit még alig ismerek, és nem értem miért csak most találtuk meg egymást. De egy biztos, a legjobbkor jött. Hamvas Béla írta: „Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk.” Ezt érzem. Segít, hogy erősebb legyek, mert mellette nem érzem, hogy színlelnem kell, és ez erőt ad. Nem tanácsokkal, és ’mindig számíthatsz rám’ jelszavakkal állunk egymás mellett (bár így is), egyszerűen azzal segítjük egymást, akik vagyunk. Én őt, ő engem. Számonkérések, bizonytalanságok és kételyek nélkül. És mindkettőnknek erre van most szüksége. Egy biztos pontra.
Hát szembenéztem magammal, és írtam. Egyszerre ennyi elég volt. Folytatom, majd ha megint gyűjtök annyi erőt, hogy megálljak a futásban és magamba nézzek. Addig is… túlélek.