életkép

Az élet nem igazságos. Ez néha kifejezetten dühítő, néha csak szomorú, de mindenképp bele kell törtődni. Nem mindig az gyógyít meg, ami az egyértelmű lenne. Nem mindig a közeli barát az, aki a segítséget nyújthatja. Pedig ő mindig ott van, nyújtaná is, de valamiért nem ő a megfelelő. Néha valaki olyan kell aki felborít, aki új, aki kiszakít abból, amiben nap mint nap benne vagy, és amiből ha belehalsz sem tudsz egyedül kimászni. Olyan mint, amikor egy hatalmas sártócsában vagy, először megpróbálsz kisétálni, de lehúz. Aztán négykézláb próbálkozol és végül már a földön kúszol, de nem haladsz előre. Ott állnak körülötted a segítő arcok, bíztatnak, őszintén szeretnék, h sikerüljön, és nyényleg bármit megtennének, de hirtelen megjelenik egy kéz, ki tudja miért pont az és hogy miér épp ő, de megfogod a kezét és szép lassan kihúz a masszából. A kéz igazából fel sem fogja, hogy mit tett, és hogy öntudatlanul is hős lett. Akit megmentett, az egyszerűen csak boldog, hogy végre meglátta azt akinek megfoghatja a kezét, és hogy elindult kifelé. És aki a körben áll, nem érti, hogy ő miért nem tudta megmenteni, hogy mit tehetett volna még, valahogy máshogy. Egy percre elszomorodik, hogy kevés volt hozzá, de aztán ráeszmél, hogy a lényeg, hogy már senki sincs a sárkupacban. A kérdés, hogy kinek mikor melyik szerep jut.