"S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?"
/Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek/


Sokat gondolkodom ezen az idézeten már régóta, és még nem tudom eldönteni teljesen, hogy mit gondoljak róla.... Az utolsó mondat fogott meg a legjobban. És az én kis idealisztikus világképemben ez az idézet megállná a helyét, és egyből azt mondanám rá h igaz, de sajnos ez nem ilyen egyértelmű... Mennyivel könnyebb lenne, ha valóban túl tudnánk lépni emberi mivoltunkon, és tényleg nem követelnénk semmit cserébe a barátságunkért... Mert ha szőrösszívüek vagyunk akkor mindenben ott rejtőzik az önzőség, vhogyan mindig magadért teszed a dolgokat. De húnyjunk szemet efölött (mint ahogy tesszük sok mással is) és mondjuk az h vannak önzetlen cselekedetek, jó emberek és igazi barátságok....