confessions... 6

Sokszor azon veszem észre magam, hogy gondolkozok egy poston, aztán rájövök h ezt nem írhatom le... És általában azért, mert megbántanék vele embereket. Tehát valamit nem csinálok jól. Úgy indítottam ezt a blogot h csak egy ember tudott róla, aki amúgyis úgy is ismer mint a tenyerét, és bármiről beszélhetek neki. Valóban a naplóm volt ez az oldal, magamnak írtam magamról. Aztán vhogy ez elveszett, egyre többen olvasták és már nem magamnak írtam ,hanem a barátaimnak. Akkor ez nem volt gond, mert minden happy volt, mindeki szeretett mindenkit és nem volt tabu téma. És most sok ember nincs jóban egymással, túlsok a tabu amiről nem beszélünk, bármit írok le, át kell gondolnom, hogy meg ne bántsak senkit. Van egy ember akiről nem írok, mert nem tudom, hogy egyáltalán olvassa-e még a blogomat, vagy hogy mit vár tőlem. Nem írtam inkább semmi. Mert tényleg nem akarom többet bántani. Így nem post-oltam arról, h mennyire jó néha hallani róla, legalább csak annyit hogy éli az életét szeged, hogy mennyire sajnálom h az én hibámból nem valószínű h látni fogja h hogy élünk itt, és nem vihetjük el a jamboreeba egy jazz estre, és hogy itt van kint a falamon a közös képük zuszival mikor Jásdit iszik, mert az életem egy bizonyos korszakában megmásíthatatlanul benne él. De remélem egyszer majd megint tudni fogom hogy mivel telnek a hétköznapjai, hogy éppen milyen zenéket hallgat és milyen novela témát talált ki... És eggyel kevesebb tabu lesz...