Ma sikerült megfogalmaznom, hogy mit jelent nekem Márk: "az egész léted az életemben valahogy magától érthetődő..."
Már 8éve h valamilyen formában ott van az életemben. Ő volt az első kapcsolatom, aztán a legjobb barátom, aztán több is mint a barátom és aztán az az egyetlen egy ember (a családomon kívül) akiben tényleg kétség és gondolkodás nélkül 100%osan megbízom. Ez az az igazi bizalom, amikor nem arról van szó h elhiszem-e amit mond v ilyesmi, hanem h nem kellenek visszajelzések sem semmi ahhoz h tudjam h mit jelentek az életében. Hogy valóban érezzem h ugyanolyan különleges vagyok az életében, mint ő az enyémben. És ez idén nyárig nagyon jól tudott működni. Egy kapcsolatunkat sem zavarta, mind a ketten voltunk azóta szerelmesek, voltak komoly kapcsolataink és olyan időszakaink is mikor ott voltunk egymásnak. De idén az evezőstáborban vmi megváltozott. Ő ott, a szavaival élve, az érzések fergetegében bukdácsolt, épp elég volt neki megbírkózni a saját érzelmeivel, nem vette észre h közben az életem egyik alappillére borult meg. A nyolc év alatt soha nem voltam rá féltény, soha nem zavart ha mással van, eddig a táborig. És ez annyira összezavart, hogy képtelen voltam tisztán látni... Aztán vége lett a tábornak, már kevésbé foglalkoztam ezzel, de még mindig képtelen voltam tisztába rakni h mit éreztem akkor, és most és hogy mi változott bennem. Aztán jött az a lány és elsodorta magával márkot. És tudtam, hogy hamarosan vége lesz, és akkor megint én leszek ott márk mellett ha szüksége lesz valakire, és tudtam h minden visszatér majd a maga medrébe, de nem akartam azt a lányt pótolni... Őt nem... Egyszer csak azt éreztem h el kell engednem márkot az életemből abban a formában ahogy eddig létezett, és meg is tettem. Aztán a lány eltűnt és (ahogy várható volt) megint én voltam az "első". De akkor azt hittem már késő....
Máig. Nagyon rég beszélgettünk márkkal ennyire nyíltan és őszintén kettőnkről és minden másról is, és iszonyatosan szükségünk volt rá. Elmondtam neki ezt az egészet, pedig eddig nem akartam, megértett, és ő is elmondta h mit érez. És rájöttem, hogy ő soha nem fog eltűnni az életemből. Mindkettőnknek van egy olyan kis rész az életében, a lelkébe, ami a miénk. Amit nem fog megérteni senki, mert csak mi éltük át. Mert ezt csak mi tudjuk és senki nem veheti el. Hogy is mondtuk régen...? A béke szigete... Mostmár nem kellenek rá szavak... csak tudom h ott van.